v. Kékkői László: Tűzözön – ahogyan én láttam
A könyv első kiadása
(lejjebb) elfogyott, de a Zrínyi Kiadónál megjelent a második, bővített kiadás
(balra):
Terjedelem: 346 oldal (részletek a könyvből)
Borító: keménytábla
ISBN: 9789633275276
Kiadó: Zrínyi Kiadó
Bolti ára 2.500 Ft
Érdeklődni lehet:
A hatalmas szovjet birodalom egész Európát le akarta
rohanni. Mi, magyarok ebben a reménytelen helyzetben is felvettük a harcot, és
áldozatokat hoztunk azért, hogy Európa ne bolsevizálódjon.
A tordai csata érdeme is az volt, hogy 25
napra leállítottuk azt az előrehaladást, amelyet sem a németek, sem mások nem
tudtak megakadályozni. Ez a 25 nap elég volt arra, hogy Kárpátalján
visszavonuló egységeink elkerüljék a bekerítést és megsemmisítést.
Egyedülálló teljesítmény volt a II.
világháborúban, hogy – ha csak egy szűk hónapra is, de – sikerült leállítani az
akkori leghatalmasabb sereget. A szülőföld és a haza szeretete csodákra képes!
Erről tanúskodik az a kitüntetés is,
amelyik mind az I., mind a II. világháborúban példa nélkülinek jelezte a Magyar
Honvédség tordai teljesítményét: az egész zászlóalj nem hivatásos legénységi
állományát kollektíven egy rendfokozattal előléptették.
v. Kékkői László
Szerző: v. Kékkői László Cím: Tűzözön – ahogyan én láttam Téma: II. világháborús visszaemlékezések Méret: A4-es Terjedelem: 238 oldal (részletek a könyvből) Kötés: puha Érdeklődni lehet: |
„A béke
bőséget terem, A bőség
büszkeséget. A büszkeség
megvetést, A megvetés
háborút, A háború
nyomort, A nyomor
alázatosságot, Az alázatosság békét.” |
„… Amikor oszolj után lefelé jövök a lépcsőn, írnokom táviratot lobogtatva fut hozzám. Bellus távirata: holnap érkezik, Érmihályfalvára kocsit küldjek érte.
Házigazdámat kérem meg, hogy hozza haza
feleségemet. Az éjszaka már nem tudok aludni. A délelőtti kiképzésen csak
testileg vagyok ott.
Legényem új szállást keres, ahol
mindketten elférünk majd. Ebéd után lóra ülök, és lovászommal együtt elindulok
feleségem elé. Megint az ösztön vezet. Háziasszonyom szerint ugyanis a kocsi
csakis a földúton jöhet, mert a gazda 20 év óta mindig arra jár. Lovászom is
azt az utat ajánlja. Ösztönömre hallgatva mégis a másikon indulunk. Körülbelül
egy órai lovaglás után porfelhő közepette feltűnik egy kocsi. Ügetésben jönnek
a lovak. Aztán a hátsó ülésen felbukkan egy kék tavaszi kabát, jellegzetes
arcocska. Mást már nem is látok. Vágtába ugratom a lovamat. Ott torpanunk meg
közvetlen a kocsi előtt. Az öröm szinte akrobatát csinál belőlem, úgy ugrom fel
a kocsira. Lovamat átadom a sógoromnak. Eldűlve a kocsiülésen, mámoros örömmel
temetkezem feleségem karjaiba. Lassan poroszkálnak a lovacskák hazafelé…”
* * *
„… Az egyik nap híre jön, hogy az
oroszok előretörtek a Kárpátokig. Borgóprundra kerülünk védőállásba. A
vezetőség nagy titokkal kezeli a dolgot. Feleségem sem tudja meg az irányítást.
Amikor újra kinn állunk a rakodón, nehéz
nyomás nehezedik a lelkemre. Néhány napot ajándékba adott a Gondviselés. Most
mennyivel nehezebb az elválás.
Térképtáskámban ott lapul Bellus
menyasszonyi képe. Rajta a felírás: "Uracskámnak szeretettel." Ezt
viszem magammal emlékül és oltalommal.
A géppuskás század, a távbeszélő szakasz
a zászlóalj-parancsnoksággal már elindult. Nekünk talán még néhány óránk van.
Kényelmesen helyezem el legénységemet.
Majd összegyűjtöm a tiszteket és a tiszthelyetteseket, hogy indulásig kis
viccelődéssel áthidaljuk a búcsúzás hangulatát.
Sógorom fényképezőgépén több felvételt
készítünk. Nevetve mondogatják, hogy a háború végén is így szeretnénk együtt
lenni.
Akkor még nem hittem volna, hogy mire
ezek a képek kijutnak hozzánk, csak néhány élő lesz a rajtalévők közül.
Nemsokára rákapcsol a mozdony. Néhány
perc futkosás, kürtszó, búcsúcsók, aztán nagy rántással megindulunk.
Feleségem ott áll magányosan. Félig
lehunyt szempillái alól lassan peregnek a könnyek. Magam furcsa zsibbadást
érzek. Tekintetünk összekapcsolódik, és nem akar elszakadni egymástól. Mennyi
kérés, esdeklés, aggódás van a szemében. Érzek és értek mindent. Tisztjeim
vállam felett integetnek. A távolság egyre nő, a forma mindjobban elmosódik.
Valami szédülés fojtogat. Kiáltani szeretnék neki. Mennyi mindent nem mondtam
még el. Most mindez eszembe jut. Aztán arcom elé emelem a távcsőt. Nem akarom,
hogy lássák legördülő könnyeimet…”
* * *
„… Újra kezdik az aknavetők. Hogy ezek nem
unják meg!
Fejünk felett a fenyőfákon megszólal egy
kuvik. Szegény Hajnal Pista elsápad.
Az aknagránátok recsegésén át is
vészjóslóan hallatszik a kuvikolás. Pistát nagyon idegesíti a helyzet. Felkapja
géppisztolyát. Ráereszt egy sorozatot a kuvik irányában. Ez tovább repül. Nem
hagyja abba a kiabálását.
Most érkeznek ki a szakácsok. Vedrekben
hozzák az ebédet. Már órák óta bolyonganak utánunk. Semmi közelebbit nem tudtak
rólunk.
Senkinek sincs kedve enni.
Újra rohamoznak az oroszok. Egy
csoportjuknak sikerül áttörniük éppen a szakácsok irányában. A szakácsoknál
csak a merítőkanalak vannak. Még látom, ahogyan Tatár nagy lélekjelenléttel
kiborítja a vedrekből a babgulyást. Az üres edényekkel, szinte az oroszokkal
együtt fut be az erdőbe. Nem tudom, nevessek-e rajta.
A támadás megint összeroppan. Újra sisteregnek a gránátok.
Sötétedni kezd. Hét rohamot vertünk
vissza eddig.
Úgy látszik, még az éj beállta előtt
döntést akarnak kicsikarni. Minden eddiginél erősebb roham következik. Most már
oldalról is támadnak. Az előzőleg áttört oroszok kipuhatolhatták, hogy tőlünk
jobbra senki sincsen. Úgy érzem, elvesztünk.
A balszárnyon is mögénk kerülnek.
Mindkét oldalról egyre sűrűbben húzódnak le a Petriczewa-völgy felé.
Ennyi irányban már nem védekezhetünk.
Teljesen elvágtak. Látom, amint Hajnal Pista felugrik, arcán a halál sápadtságával.
Odafut hozzám.
- Lacikám, hátra! Ne hagyjuk el egymást!
Rohanok én is. Minden épkézláb ember
velünk. Géppuskánk felmondta a szolgálatot. Szekuláék úgy cipelik állványostól.
Halász golyószórója is hallgat. Az erős
tüzeléstől szétnyílt a csöve, mint a rózsa.
Kézigránátjaink is kifogytak.
Irány a Zanoga.
A teljes káoszban oroszok között sikerül
átverekednünk magunkat. Az ellenség úgy özönlik, mint a búcsújárás.
Kibírhatatlan a géppisztolyaik tüze. Nehezen elérjük a huszárokat.
A huszárfőhadnagy ordítani kezd.
Pisztolyával fenyegetőzik.
- Most mutassák meg az urak, mit tudnak!
- kiáltja - Hajrá! Be az oroszok közé!…”
* * *
„… Néhány emberemmel előremegyek arra a
területre, ahol a 17-i véres rohamok voltak. Valósággal iszonyodom ettől a
helytől az átélt borzalmak miatt.
Halottainkat vizsgálom.
Az egyik gödörben megtalálom Hajnal
Pistát. Már sötét van. Villanylámpa fényét villantom rá.
Ülő helyzetben, fakó arccal mered rám,
alatta Képíró honvéd géppuskás. Pista egyik keze térden nyugszik. Másikkal
haját markolja. Arca nyugodt. Nem látszik rajta a halál borzalma.
Ahogyan megérintem, mintha bólogatna, és
azt mondaná:
- Miért volt mindez?
Inge szétgombolva. Rangjelzése letépve. Térképtáskája
szétdúlva. Otthoni levelek hevernek szanaszét. Mindenéből kifosztották.
Lágyékát roncsolta szét a kézigránát.
Meghatódottan állok mellette.
Összekulcsolom a kezem. Imádkozni próbálok, de inkább beszélek hozzá.
Embereim leveszik a sapkájukat.
- Látod Pista, minden élet idetorkollik.
Te már túl vagy a nagy pillanaton, amelynek közelsége annyiszor szorongatta
torkunkat. Mennyi szenvedés vár még ránk, hogy aztán követhessünk téged és
benneteket, névtelen milliókat ezen az úton?
Láttalak, amint önkívületben rohamoztál.
Szép és felemelő látvány volt. Mégis, mi lett nagyszerű haditettedből? Arcodra
már napokkal előbb rá volt írva a halál. Én megláttam rajtad, mint ahogyan
megláttam Kiss őrmesteren is. De hiába szóltam volna, itt nincs szabad
akaratunk. Katonák vagyunk.
Emléked és példád előttem marad. Ha majd
valamikor kisfiamnak vagy apró barátaimnak mesélni fogok, szeretetvirágokkal
övezem fel emléked.
Nem azt mondom majd, hogy hős, vagy
bátor voltál, hanem hű és becsületes. Teljesítetted kötelességedet a halálig.
Isten veled, kedves barátom!
Hangulatomat sokáig deprimálta szegény
Pista halála. Álmaimban azóta is többször látom, és folytatom vele azt a vég
nélküli beszélgetést, amelyet ott, halotti gödre fölött kezdtem el.
Hősi halottaim tisztességes eltemetése
után hozzálátok zászlóaljam megszervezéséhez…”
* * *
„… Végre, hosszú kapaszkodás után fenn vagyunk
az ezeréves határnál.
Megállunk.
Megható pillanatok.
Minden érzés a torkunkban dobog.
Az anyaföld, a haza, az otthon
mágnesezése vonz. Fizikailag érezzük ezt a vonzást. Az édes anyaföld szívének
lüktetését átveszi újra a mi gondolatunk is, amelyik még májusban elszakadt az
ősi földtől.
Lóról szállok. Megsimogatom a földet, a
füvet. Vele együtt mindent, amit a haza fogalma takar: feleségemet, szüleimet,
barátaimat. Az otthoni gyermekkori bokrokat és fákat minden emlékükkel.
Látom, némelyik emberem leborul és
megcsókolja a földet. Ők az ősi nép, a föld szerelmesei, akik már ezer éve
lazítják ekéikkel az élet barázdáit a barna rögök közé.
Nem tudok szólni a meghatottságtól. Most
minden szó úgyis profán szólammá válna, széttörve a hangulat varázsát.
Úgyis mennünk kell tovább. Felcsendül
embereim ajkán a Hiszekegy. Aztán egetverő éljenzés és sisakdobálás közben
ereszkedünk le a túlsó oldalon hazafelé…”
* * *
„… Ketten hozzák szegény Klucsárt.
Kibírhatatlan a gyalogsági tűz. Egy detonáció ott hallatszik közvetlen
mellettünk. Mindenki szétugrik és levágódik. Klucsárt ott felejtik a földön.
Valami véres, bugyborékoló kiáltás tör ki az ajkán:
- Főhadnagy úr!
Hátranézek. Utolsó erejével felegyenesedik.
Tesz két lépést, aztán elvágódik. Visszarohanok hozzá. Most már Öcsivel együtt
cipeljük. Borzalmas nehéz szegény, mi pedig erőink végén járunk.
Oldalról is lőnek. Csak pisztolyom van
nálam. Mészárosék megint átveszik a sebesültet. Oldalra megyek biztosítani.
Kézigránát van a kezemben.
Harcálláspontom körül oroszok
nyüzsögnek. Nagy ívben kerüljük ki. Aztán feltűnik az Aranyos. Ha át tudunk
kelni rajta, megmenekültünk. Látom, oldalról integet és kiabál az utászzászlós.
Intek, hogy jöjjenek.
Nekivágunk a víznek. Szegény Klucsár
Imrét itt már nem tudjuk átvinni. Mire ez átvillan gondolataimon, jelentik is
Mészárosék, hogy egy védett mélyedésben letették. Életben maradása úgyis csak a
jó Istentől függ.
A folyó nagyon sebes. Félig lábolva,
félig úszva, keserves percek után jutunk át. Felkapaszkodunk a túlsó parton.
Ott is állandóan lőnek. Az utászcsoport van velem és összesen hét emberem. A
hídfőt nézem. A német páncélosok egymás után robognak át a hídon, tömve rájuk
kapaszkodó emberekkel. Egyébként minden csupa füst, láng, és por. Ahol eloszlik
a por, rohamozó oroszokat látok.
Hírvivő fut el mellettem. Leállítom.
Böszörményi írásbeli parancsát viszi valamilyen őrnagynak. Az írás csak ennyi:
A 341-es magaslatot minden körülmények között tartsa, ha a hídfő el is esik.
A hírvivő azt mondja, a hídfőben már
nincs senki életben. Alig tudott az oroszok közül kivergődni…”
* * *
„… Mi baj van, Balogh? - szólok neki.
- Főhadnagy úr, a százados úr meghalt.
Itt hangja elcsuklik. Kemény katonaarcán
végigfolynak a könnyei. Sehogy sem akarom megérteni. Olyan hihetetlen és olyan
borzalmas. Császár Tibor! Fél órája még beszéltem vele. Aztán itt egész csend
van, csak egy-egy akna pukkan. Ő hívta ki maga ellen a sorsot, túlzott
becsületessége és hűséges kitartásával. Nem, ez nem lehet igaz!
- Talán csak elájult - mondom. - Annyi
poklon keresztül épen maradt, és itt kell meghalnia? Vezess el hozzá Balogh!
Borzalmas látvány fogad. A temető
halottas háza mellett félig kész gödör. Abban kaptak telitalálatot. Szegény
Tibor fél fejét, karját letépte az akna. Gyomra, melle felszaggatva. Mellette
ugyanígy két hírvivő és egy csapatcsendőr.
Nem tudok magamhoz térni a bajtárs
elvesztése feletti fájdalomból…”
* * *
„… Már vezetem is a tartalékot fedetten a
készenléti állásba. Konyicska és Mihály honvéd van velem. Elhelyezem a
tűzfegyvereket. Beosztom a támadási alakzatot. Mindent pontosan elmagyarázok a
terep szerint. Megvárom, amíg a támadás előrelendül.
Futásba indulok vissza a századomhoz. Ott újabb harci zaj
van. Kukoricáson szökellek át, mögöttem a két derék honvéd. Aknák robbannak
körülöttünk. Letérdelek. Ütést érzek balkönyökömön. Erősen fáj. Köpenyem ujja
megpörkölődött. Több helyen át van lyukasztva. Gondolom, megint csak lapjával
kaphattam valamit. Karomat azonban nem bírom mozdítani. Kiáltok Konyicskáéknak,
hogy siessenek. Végre ott vagyunk harcálláspontomon. A támadást visszaverték.
Kérem a telefont. Valami meleget érzek
balkaromon. Mihály szól:
- Főhadnagy úr, megsebesült!
Tényleg, ahogyan lógatom a kezem, a
markom tele lesz vérrel. Lassan kezd csöpögni a földre.
Nem lehet súlyos, gondolom magamban, bár
erősen fáj. Jó, ezerpengős sebesülés, ahogyan itt a fronton nevezik.
Mindenesetre jobb, mint egy haslövés.
Be akarnak kötni, de nem engedem. Nincs
időnk. Mielőtt hátramegyek a segélyhelyre, még sok mindent el kell intéznem.
Távbeszélőn jelentem, az ellentámadást
elindítottam, az ellenséget visszavertük, én megsebesültem. Ha mindent
elintézek, lemegyek a segélyhelyre.
A zászlósnak adom át a parancsnokságot.
Külön beszélek Mihály és Konyicska honvédekkel. Ők sokkal többet értenek a
harchoz és a század vezetéséhez, mint ez az öreg zászlós, aki éjjel érkezett.
Meghagyom nekik, mindenben legyenek segítségére, viseljék gondját századomnak.
Meghatódva ölelem meg őket.
Még egyszer végignézek a védőálláson.
Október negyedike van. Látom Tordát. A hídfő még áll, majdnem egy hónapja.
Búcsút veszek szenvedéseim színhelyétől. Elköszönök az élő és elesett
bajtársaktól. Lecsordult vérem már egyesült a föld ősi energiáin át velük, akik
örökre itt maradnak.
Kábult és szótlan vagyok. Imádság az,
ahogyan átgondolok mindent. Tudom, ez a sebesülés is a Gondviselés jóvoltából a
legjobbkor jött. Akinek gondja van a fű növésére, s minden parányi életre, úgy
irányította eddig lépteimet, hogy nem égtem el ebben a tűzözönben ezernyi
bajtársammal együtt.
Nehezen mozdul lábam. Minden frontemlék
rám szakadt most. Nagy tisztítótűz volt ez. Sok ember igazi arcát ismerhettem
meg. Lelkemben nem maradt a gyűlölet morzsája sem. Végtelen szeretetben oldódom
fel mindenki iránt, elpusztult bajtársaim hősi példáján át. Ez a tisztítótűz
lemosott rólam minden nagyképűséget, minden sallangot. Megláttam az élet igazi
értelmét. Jónak lenni mindenkivel szemben, jót tenni még ellenségünknek is a
krisztusi szeretet csodás távlatain át…”
* * *
„… Lassan rám sötétedik az októberi est. Három
év távlatában világítanak emlékeim. Még tiszták, élesek, nem idealizáltam
túlságosan a dolgokat.
Itt vannak körülöttem harcaink
szereplői. Szinte fizikailag érzem őket, és folytatom velük abbamaradt
beszélgetéseinket. Ők a leghűségesebb barátaim! A végső nagy útra is elkísérnek
majd, hogy megkönnyítsék azt a számadást, amelyen ők már túljutottak.
Mind lassabban mozog a tollam.
Sötétedik. Szobám árnyakkal van tele. Éjszaka lesz, a mi időnk. Elönt az
emlékek fájó áradata. Befelé hullnak könnyeim.
Isten veletek, bajtársaim! Nyugodt
álmotok legyen, jó éjszakát!”
Érdeklődni lehet
a könyv iránt: