Emlékműavatás Nagyenyeden 2007. június 10-én
Gyermekek imáját:
Segítsd haza a fogságból
Fiút, testvért, apát!”.
2007. június 10-én került sor Nagyenyeden az ottani fogolytáborban 1944 végén és 1945 elején elhunyt és eltemetett több mint kétszáz magyar honvéd emlékhelyének felavatására.
Az emlékművet a Tordai
Honvéd Hagyományőrző Bizottság (THHB), az RMDSZ
Fehér megyei szervezete és a Nagyenyedi Református Egyházközség állította a
nagyenyedi református temetőben.
Kürtszóval kezdődött a megemlékezés. Beszédet mondott Rácz Levente, az RMDSZ Fehér
megyei szervezetének elnöke, v.
Pataky József, a THHB elnöke, Markó Béla, az RMDSZ elnöke,
valamint Horváth Lajos, a magyarországi Hadisírgondozó Iroda elnöke.
Reményik Sándor „Nem nyugszunk bele” c.
versét v. Kocsis László, Babits Mihály „Miatyánk” c. versét pedig Boér Ferenc
színművész szavalta el.
Ezt követően a
nagyenyedi történelmi magyar egyházak részéről Pópa Tibor református lelkész,
Szabó Dénes római katolikus plébános és Sándor Botond unitárius lelkész
megáldották és felszentelték az emlékművet, majd oklevelet adták át
mindazoknak, akik segítséget nyújtottak az emlékhely kialakításban.
A rendezvény
koszorúzással és a Himnusszal zárult, mely során a tordaszentlászlói
fúvószenekar közreműködött.
Az esemény alkalmával
festészeti tárlatmegnyitóra is sor került a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi
Házban: Holányi Julianna
festőművész jubileumi kiállítását Rácz Levente nyitotta meg.
„Hölgyeim és Uraim!
1944. augusztus 23-át
követően megkezdődött a magyar és a német hadsereg előrenyomulása déli irányban.
Ennek célja az volt, hogy feltartoztassák és lassítsák a szovjet hadsereg
haladását, mely átkelt a Déli Kárpátok szorosain.
Torda elfoglalása
után a román hadsereg visszavonult Fehérvárra, ahol bevárni szándékoztak a
szovjet hadsereget. Nagyenyeden bennmaradt a román katonai helyőrség, amelynek
élén Bedelean kapitány állt. A várost csekély tüzérség védte. Szeptember elején
a magyar előőrsök Miriszlóig, illetve Torockó felől Nyírmezőig jutottak el,
ekkortájt érkezett Nagyenyedre a szovjet felderítés is.
Hamarosan megkezdődött a szovjet-román előrenyomulás
Miriszló és Nyírmező irányában. A Kollégiumot átalakították katonai kórházzá, a
Hangya Szövetkezet pincéit elárasztották a katonák, rettegésben tartva az egész
várost.
A tordai front
áttörését követően, októberben megkezdték a magyar és német foglyok tömeges
szállítását Nagyenyedre. Gyalogosan, szigorú őrizet mellett kísérték őket. Egy
részüknek Enyed csak átmeneti szálláshelyül szolgált, egy másik részüket
azonban itt tartották hadifogságban. Akiket továbbvittek, Tövisen vagonírozták
és szállították tovább.
Ismertetőmet két
enyedi szemtanú visszaemlékezése alapján állítottam össze. Egyik Paulini
Piroska, tősgyökeres nagyenyedi, aki fiatal lányként volt részese az akkori
eseményeknek, a másik pedig a 83 éves Jakab Árpád, aki akkor Enyeden élt, most
már Tordán lakik.
Leírásuk szerint a
foglyok igencsak le voltak rongyolódva, hiszen elszedték tőlük ruhájukat,
bakancsukat, kisebb értékeiket. Meg aztán ki voltak éhezve. Az enyedi magyar és
német lakosság segíteni akart az átvonulókon, elsősorban élelemmel. Így
történt, hogy a Kakasdombra érve, Ungvári néni tálcára tett néhány szendvicset,
mellyel a foglyok közé ment, nem félve az őrségtől. A kiéhezett foglyok
odatolakodtak, hogy mindenkinek jusson egy falat étel, s ekkor az őrök rájuk
lőttek, eltalálván Ungvári nénit is, aki belehalt.
Nagyenyeden két
fogolytábor létezett, ahol őrizték őket, s ahol szálláshelyük volt: Az
Ambrosi-Fischer növény és fatelepen, illetőleg a Széna-téri, a mostani autóbusz
pályaudvaron található iskolában.
A német és magyar foglyok mellett még zsidók is akadtak,
akiket aztán egyik enyedi zsidó kereskedő felruházott és kiszabadított.
Az akkori ínséges
időkben kevés élelem maradt a városban, ezért a foglyok élelmezése nagy gondot
jelentett. A város magyarsága és német lakossága külön-külön szervezték meg
saját foglyaik ellátását, melyet a katonai parancsnok – holott nem
magyarbarátságáról volt ismert - megengedett.
Patakon inneni,
illetőleg Patakon túli részekre osztották a várost, épp úgy, amint a rendezett
tanácsú város idején fel volt osztva választókerületekre, s házról házra,
utcáról utcára szedték össze az élelmet. A Patakon inneni részen Paulini
Piroska szervezte meg a gyűjtést, illetve a Széna téri iskolában fogva
tartottak étkeztetését, míg a Patakon túl Demeter Ákosné (Anna), s az ő
feladatuk volt a Fischer-telepi foglyok ellátása is.
Paulini néni
elmondása szerint Incze bácsi, a mészáros öszvéres sráfszekerével mentek
Enyedszentkirályra, ahol szintén házról házra járták be a magyar családokat, s
lisztet, krumplit, paszulyt gyűjtöttek. A Patakon túli rész felelősei
Torockóról és Torockószentgyörgyről is hoztak élelmet. Jakab Árpád a Tót utca
környékén gyűjtött.
Mivel nagy mennyiségű ételt kellett egyszerre főzni,
megmondták az enyedi családoknak, hogy mi az aznapi étel, s mindenki külön
főzte meg, majd közös cseberbe tették, s úgy juttatták el a két táborba. Ott az
őrség kivette a saját részét, a többi pedig a foglyokhoz került.
A foglyok szalmán
aludtak, így hamarosan megtetvesedtek és kiütött a tífusz-járvány közöttük.
Paulini néniék pénzt gyűjtöttek, vasalókat vásároltak, s hozzá szenet is, mert
akkor nem volt villanyvasaló, s bejuttatták a fogva-tartottakhoz, hogy
kivasalván ruháikat, elpusztíthassák a tetveket. Ez a módszer sem volt
eredményes, hiszen naponta tízével haltak meg a szerencsétlen emberek.
Azt is elérték, hogy
a Fischer-telepen levő foglyokat behozták a közfürdőbe, hogy fertőtlenítsék
őket, lecserélték a régi szalmát, melyet a fösvény, de akkor mégis nagylelkű Tolvaly
bácsi szolgáltatott. Paulini néni végigjárta az enyedi patikákat, a Kovács,
Schuster és Hagea gyógyszertárakat, s mindeniküktől kapott valami gyógyszert,
melyet aztán a foglyoknak adott át, de szerencséjére mégsem kapta el a tífuszt.
A tífusz és vérhas
naponta szedte áldozatait. A halottakat szekéren vitték el, s a Fischer-telep
kertjeiben, a vasútvonal, meg a Farkas-patak szőlői alatt hantolták el közös
sírokban, gyászszertartás nélkül.
Jakab Árpád tanúsítja, hogy ő maga 1944. szeptember
elején négy honvédnek ásott sírgödröt a római katolikus temetőben. Ők a
Miriszlóig eljutott magyar előőrsök voltak. Életüknek a miriszlói híd
felrobbanása vetett véget.
A magyar hadifoglyok
többen voltak mint a németek, s jobban bírták az embertelen körülményeket, mint
az utóbbiak.
Paulini néni mesélte,
hogy egy Oravetz József nevű tiszt megszökött a táborból, s Ungváriéknál
húzódott meg. Üldözői megtalálták, mert hó lévén, lábnyomai rejtekhelyéhez
vezettek. Visszavitték, s a Fischer-telepen agyonverték. Tisztiszolgája
értesítette tisztjének feleségét Budapesten, hiszen fiatal házasok voltak, aki
le is utazott Enyedre, hogy személyes tárgyait, azaz fakéregre írott leveleit,
átvegye.
Az életben maradt
foglyokat 1945 húsvétjáig tartották Enyeden, aztán Tövisre vitték őket, s onnan
elszállították ismeretlen helyre. Utoljára az enyedi magyarok, többek között
Demeter Ákosné, Paulini Piroska, Bakó László, Böjte Ilona és a németek, például
Schusterék, Bechtoldék, Moldovánné, Bucurné közösen készítettek ünnepi ebédet a
foglyoknak. Erre az alkalomra még borjút is vettek, Torockóról pedig somodi
kalácsot küldtek.
Ez az enyedi
fogolytábor rövid, általam ismert története.
2005. januárjában ismertem meg Pataky József urat, a
Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnökét, aki felhívta figyelmemet az
Enyeden elpusztult honvédekre.
Megbeszéltük, hogy
valamiképpen emlékhelyet kellene kialakítani emlékükre.
Kezdetben csak a
középen álló mintegy 5 tonnás kőre akartunk emléktáblát állítani, végül azonban
Pataky úr meggyőzött, hogy márványtáblákra kellene bevésni az elpusztult
foglyok neveit is. Köszönöm Bogdanovits Péternek, hogy díjmentesen készítette
el az emlékmű tervét, László István és Bíró András RMDSZ alkalmazottaknak, hogy
a kivitelezést magukra vállalták és véghezvitték. De természetesen köszönöm
minden támogató hozzájárulását és segítségét.
Az emlékhely
létrehozása nem ment könnyen, mert sok akadályt kellett legyűrni, a költségeket
pedig minimumon tartani.
Most már készen
vagyunk, és a tisztelet és emberség hangján emlékezünk meg az elpusztultakról,
akiknek az akkori háborús, embertelen körülmények nem tették lehetővé, hogy
szeretteik körében legyenek, hogy családtagjaik temessenek el. Távol
otthonuktól, szeretteiktől haltak meg, sokszor még gyászszertartásban sem
lehetett részük.
Mi ezt próbáltuk
helyretenni és pótolni.”
„A Tordai Honvéd Hagyományőrző
Bizottság nevében meleg szeretettel és mély tisztelettel köszöntöm az
erdélyi magyar közösség képviselőit, az anyaországból érkezetteket, az Erdélyi
Történelmi Vitézi Rend képviselőit, valamint az ide összegyűlt
tisztelettevőket.
Lehet-e más címet adni a beszédemnek?
Lehet-e szó nélkül hagyni, hogy 63 évnek kellett eltelnie
ahhoz, hogy a nagyenyedi fogolytáborban 1944 telén és 1945 tavaszán mérhetetlen
szenvedések között elhunyt 234 magyar honvédhadifogolynak megadjuk az őket
megillető végtisztességet?
És kik adták meg?
A Fehér megyei RMDSZ tisztségviselői, a Tordai Honvéd
Hagyományőrző Bizottság, a Nagyenyedi Református Egyházközség és valamennyien,
akik itt jelen vagyunk!
Engedtessék meg egy kérdés feltevése: ezek a hősök,
ártatlan katonák kinek, kiknek, melyik nemzetnek voltak fiai?
Nem a magyar nemzetnek?!
Mi most emlékművet avatunk, tanúbizonyságot téve arról,
hogy nem felejtünk!
Idézem Szakály Sándor történészt:
»Egy nemzet halottai iránti tisztelete jelzi az adott nemzet
kultúrájának színvonalát és igényességét«. »Aki nem temeti el saját halottait,
nehezen várhatja el az utókor megbecsülését.«
Ma nem ünnepelni, tisztelegni jöttünk ide. Emlékezni,
leróni kegyeletünket azokkal szemben, akik életüket áldozták a hazáért.
Ismervén a költői megnyilatkozást:
»Csak törpe
nép felejti ősi nagyságát
Csak
elfajult kor hős elődöket.
A lelkes
eljár ősei sírjához
S gyújt
régi fénynél új szövétneket.«
A 2000. év szeptemberében megalakult THHB tagjai értenek
az intő szavakból!
Hét év leforgása alatt lelkiismeretes, felelősségteljes
kutatómunka után sikerült több mint 1500 hősi halott, hadifogoly eltemetési
helyét – sokakat név szerint – azonosítani.
Örömünkre szolgál, akár a mai esemény, melynek szemtanúi
lehetünk, hogy számos helységben több mint 30 emlékoszlopot, kopjafát,
sírkertet hoztunk létre.
Igaz, ez csak ott lehetséges, ahol megértő, lelkes,
áldozatkész, a múltat tisztelő támogatókra találunk.
Illesse köszönet és dicséret a Fehér megyei RMDSZ
tisztségviselőit, a Nagyenyedi Református Egyházközség vezetőit, híveit, akik
karöltve a THHB-vel létrehozták ezt az emlékhelyet, amelyet nevezhetünk
zarándokhelynek, akár siratófalnak.
Szent kötelességünk emlékezni, megőrizve azokat, különben
az idő elmossa a dolgokat.
Utódaink ezek nélkül már nem fognak emlékezni a tragikus,
szomorú történetekre.”
Nem
nyugszunk bele!
Téli szél a tar gallyakat fújja
Mint az Isten égre tartott ujja
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagyvilágon.
Elvették s most véle nagyra vannak
Törött véres kardját a magyarnak.
De még minden nép a sírját ássa
Van szava, hogy világgá kiáltsa
Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk
Csak mi, csak mi ne emeljük fel
fejünk.
Tiporhatják szűz tiszta igazunk
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.
De hirdessük gúzsba kötött kézzel
Sebes ajkkal, lázadó vérrel
Idézve menny, pokol hatalmait
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen
itt.
Kezünk bár nem pihen a kardvason
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövő századok s megint
Csak felszakadnak régi sebeink.
E sebek és e fájdalom örök.
Ettől vonaglik minden magyar rög
Ettől vérez ki majd nyomunkba hág
Ettől nem gyógyulnak az unokák.
Tátra erdők ettől zúgnak-búgnak
Ettől reszket lelke minden zugnak
Puha szívek kővé ettől vállnak
Kemény kövek élő szívként fájnak.
Sírban ettől nem lesz pihenésünk
Ettől szorul a kezünk ökölbe
Ettől sír a gyermek anyaölben.
Fenyőmadár behavazott fákon
Száraz haraszt téli pusztaságon
A folyók, a fák, a füvek szelleme
Minden süvít, mi nem nyugszunk bele.
Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet
Versailles-ig lobogjon az üzenet
Hogy megroppant bár karunk ereje
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk
bele!