Emléket állítottak 2008-ban

a tordai csatában súlyosan megsebesült és a bonchidai Bánffy-kastélyban levő hadikórházban

1944. őszén meghalt 109 honvéd emlékére:

 

Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság

 

Bonchidai Református Egyházközség

 

 

 

 

Bonchidán, a helybeli református temetőben 2008. szeptember 13-án, a tordai csata kezdetének 64. évfordulóján került sor a tordai csatában súlyosan megsebesült és a bonchidai Bánffy-kastélyban levő ideiglenes hadikórházban 1944. őszén meghalt 109 honvéd emlékére állított emlékmű avatóünnepségére.

 

 

A kezdeményező Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság (THHB) elnöke, v. Pataky József elmondása szerint a 109 név közül 89 név ismert, 20 ismeretlen. Szeptember 13-án a bonchidai kórházban elhunyt hősöknek állítottak maradandó emlékművet, s ezáltal megadták a hősöket megillető végtisztességet.

 

Márton János bonchidai református lelkész mondta el először köszöntőjét az egybegyűlteknek, majd v. Pataky József, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke mondott beszédet. Szakács János volt helybeli lakos a bonchidai hadieseményeket ismertette. Ezután dr. v. Cech Vilmos méltatta a tordai csata hőseinek érdemeit, egyúttal tolmácsolta Horváth Lajos, a Honvédelmi Minisztérium Hadisírgondozó Irodája vezetőjének tiszteletét a hősök sírja felett emlékezőknek. Ezután v. Kocsis László mondta el ünnepi beszédét, melynek végén elszavalta Gellért Sándor „Tornácküszöbön” című versét. Barabás János Magyarország frissen kinevezett kolozsvári konzulja szintén szólt a jelenlévőkhöz. Vitéz Pataky József felolvasott dr. Holló József altábornagy, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatójának leveléből egy részt, majd pedig köszönő oklevelet adott át a jelenlévő támogatóknak.

 

Közben Márton Ágnes elszavalta Dsida Jenő „Az utolsó miatyánk”, Márton Anna pedig Bartalis János „Ó, oly mindegy” című versét, és szerepelt a bonchidai református gyermekénekkar is. Márton János református lelkész és Szakács Endre római katolikus plébános áldotta meg és szentelte fel az emlékművet. Sándor Mátyás alezredes, a Magyar Köztársaság Bukarestben szolgálatot teljesítő légügyi attaséja, az intézmények képviselői, a jelenlévő hozzátartozók és helybeliek koszorút és virágot helyeztek el.

 

Az eseményről Frigyesy Ágnes tudósított.

 

 

 

Márton János bonchidai református lelkész:

 

„Köszöntő beszédemben szeretném megköszönni mindazoknak, akik eljöttek, hogy velünk együtt ünnepelnek, és azok segítségét is, akik hozzájárultak, hogy ez az ünnepi alkalom mindannyiunk számára ünnepélyessé váljék – még ha nem is tudtak személyesen eljönni.

 

Úgy érzem, hogy ez az emlékmű, ami itt a hátam mögött van, egy emlékeztető mindannyiunk számára. Azokra emlékeztet minket, akik talán otthont kerestek, de itt, e földi életben azt nem találták meg, csak a maradandó otthont: az Isten országát. Ebben az értékevesztett világban, amikor annyi minden elértéktelenedik, nekem nagyon nehéz hazaszeretetről, hazáról beszélni. De ha a múltra emlékezünk, akkor szólnunk kell azokról, akik számára ez fontos volt, és akik életüket is tudták áldozni a hazáért, a közösségért és a felebarátaikért. Abban a világban, amikor annyi békétlenség, feszültség volt, életük árán is védték ezeket az értékeket.

Emlékeztet bennünket ez a hátam mögött lévő emlékmű a jelenre is. Úgy érzem, hogy bűnbánattal kell megállnunk, mert annyi mindent elfelejtünk. Tudom, hogy az emberi élettel jár a felejtés is, de mi gyakran elfeledkeztünk azokról, akik annyi mindent tettek azért, hogy a jelenben, a mai napon is – közösen románok és magyarok is – együtt tudjuk emlékezni békességben és egyetértésben.

És emlékeztet bennünket ez az emlékmű a jövőre is. Ha bűnbánattal kell ma megállnunk, mert annyi mindenről elfeledkeztünk, és annyi emberről elfeledkeztünk, akkor úgy érzem, ha a jövőre tekintünk, akkor a jövő nemzedékre is nézünk, és támogatnunk kell őket abban, hogy a felebarátság, közösség nekik is fontossá váljék.

Mert ha valakik egykor életüket áldozták a hazájukért, akkor nekünk – ha tőlünk ezt nem is követeli meg az Isten – legalább felebarátainkért, közösségünkért, amennyire tőlünk telik áldozatot kell tudnunk hozni. Azaz ne csak önös érdekünknek éljünk, hanem a jövendőnek is, a jövendő nemzedéknek! Mert »nincsen nekünk itt maradandó városunk, ha nem a jövendőt keressük«, mondja a zsidókhoz írott levélnek az írója. És én hiszem, hogy ez így van.

Hát keressük együtt – idősek, fiatalok –, de úgy, hogy közben emlékezzünk meg azokról, akik életüket adták ezért a jövendőért!”

 

Vissza az elejére

 

v. Pataky József, a THHB elnöke:

 

„Mint a Tordai Hagyományőrző Bizottság elnöke szeretném megosztani gondolataimat önökkel.

Hölgyeim és uraim! Tisztelt jelenlevők! Nemzetes rendtársaim!

 

A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság nevében szeretettel és tisztelettel köszöntöm az erdélyi magyar közösséget és képviselőit, az anyaországból érkezetteket, a történelmi Vitézi Rend tagjait, valamint az itt összegyűlt tisztelettevőket.

 

Nem ünnepelni jöttünk ide, hanem kegyelettételre, adósságot törleszteni azokkal szemben, akik a magyar történelem vérzivatarában is kötelességüknek tekintették a katonai esküjükben foglaltakat, és a hazáért mindhalálig kitartva, a legtöbbet, életüket is odaadták.

Jelenlétünk közvetlen célja az emlékoszlop-avatás.

A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság nem véletlenül választotta ezt a napot, szeptember 13-át avatási nappá. Nevezetes nap ez, ugyanis ma pontosan 64 éve annak, hogy elkezdődött a tordai csata. Az Aranyos folyó jobb oldalán megjelentek az ezrednagyságú szovjet egységek, leadták első lövéseiket a honvédség védőállásaira. 26 napon át tartott ez az iszonyú csata, a véres ütközetek. 1944. szeptember 12-én kapott parancsot a 25-ös gyaloghadosztály a tordai védőállás megszállására 25 km-es kiterjedésben, Torda és Gerendkeresztúr között. A súlypont Tordánál és Egerbegynél volt. A súlyos harcok során több mint 2.500 magyar katona halt hősi halált. Csak egyetlen napon, szeptember 22-én az óriási fölényben lévő szovjet-román seregekkel vívott harcokban több mint ezer honvéd esett el.

Sikerült a támadást visszaverni, Torda város elfoglalását megakadályozni. A magyar hadtörténelem az észak-erdélyi 25-ös gyaloghadosztály tordai csatában tanúsított helytállását úgy tarja számon, mint a honvédség II. világháborús legszebb fegyvertényét.

 A fent említett harci cselekmények ismeretében érthető, hogy nagyon sokan súlyosan megsebesültek, akiket a kolozsvári katonai kórházba és a Bonchidán lévő Bánffy-kastélyba, a 25-ös tábori kórházba szállítottak.

A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság hosszú kutatómunka után számszerű tényeket tud felmutatni.

A kolozsvári házsongárdi katonai temetőben 251 honvéd van eltemetve, 221 neve ismert, 30-é ismeretlen. Itt Bonchidán 109 honvéd sírja van, akik a Bánffy-kastélyban lévő 25-ös hadikórházban haltak meg. A 109 honvéd közül 89 neve ismert – a táblán olvasható –, és 20-é ismeretlen. Most ezeknek a hősöknek állítunk maradandó emléket, megadva nekik az őket megillető végtisztességet, tudván, hogy aki nem emlékezik, az felejt, és aki felejt, annak nincs jövője!

A bonchidai kutatásaink során nagy segítségünkre szolgált Szakács János volt bonchidai lakos helytörténeti leírása, amely fontos, hiteles adatokat, ismereteket tartalmaz.

Fontosak voltak még Bálint József nyugalmazott, volt bonchidai református lelkész úr feljegyzései is. Meg kell említenem, hogy az ő szolgálati ideje alatt a bonchidai református egyházközség ezt a katonai temetőrészt körülkerítette drótkerítéssel. Sajnos, semmi sem maradt belőle. A vasból készült kereszteket is elvitték, mindössze ez a három sírkő maradt. Ez szomorú.

Kérjük az Isten segítségét, hogy ne bántsák honvédeink emlékét, emlékműveinket!

A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság tagjai értenek az intő szavakból. 8 év leforgása alatt lelkiismeretes, felelősségteljes feltáró munka után sikerült több mint 1.600 hősi halott, hadifogoly eltemetési helyét – sokat név szerint is – azonosítani.

Örömünkre szolgál, hogy a mai eseményhez hasonlóan, melynek szemtanúi lehetünk, számos helységben több mint 30 emlékoszlopot, kopjafát, emléktáblát, sírkertet tudtunk létrehozni.

A mai emlékoszlop nem az utolsó. Még ez év őszén következik a Tordaszentlászlón, Krasznán állítandó emlékhelyek avatása.

Köszönhető ez vitéz Boldizsár Zeyk Imre, valamint vitéz Kocsis László rendtársaimnak, akik nagy odaadással, felelősségtudattal munkálkodnak e téren.

Igaz, ez csak ott lehetséges, ahol megértő, lelkes, áldozatkész, a múltat tisztelő támogatókra találunk. Úgy, ahogy ez Torockószentgyörgyön, Harasztoson, Magyarszováton, Kolozson volt, és így tovább.

Emlékezésemet nem fejezhetem be anélkül, hogy a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság és a magam nevében hálás szívvel meg ne köszönjem az állami szerveknek, alapítványoknak, civil szervezeteknek, magánszemélyeknek az anyagi és erkölcsi támogatást. Eddig elért eredményeink az összefogásnak és az egyetértésnek köszönhetőek.

Köszönet illeti mindazokat, akik fáradságot, időt nem kímélve jelen vannak ezen a méltóságteljes emlékoszlop-avatáson, szerepeltek, szóltak, vagy a szervezésben vettek részt. Köszönetet mondok azoknak is, akik a kegyelet virágait hozták el az emlékhely talapzatára.

 

Döbrentei Kornél soraival zárom beszédemet, amik a tordai honvéd sírkertben lévő egyik fehér márványtáblára vannak bevésve:

 

 

 

»Adassék tisztelet a honvédő katonáknak,

testük eleven torlaszát állították gátnak:

a ránk zúduló vörös áradat ellenében

állták Tordánál a csatát, fejtetőig vérben;

és nem haltak meg, válságos órán előjönnek,

mert utóvédként előőrsei jövendőnknek.«

 

 

Köszönöm jelenlétüket! Isten áldja meg önöket!”

 

Vissza az elejére

 

Szakács János helytörténész, Kolozsvár:

 

Katonakórház a Szamos völgyében

 

1944. év augusztus 20-án megindult a Iasi-Chisinau-i szovjet offenzíva, és darabokra szaggatta a román hadsereg 3. és 4. arcvonalát. Az Ukrán Front harckocsijai befejezték a román 3. hadsereg körülzárását.

Ekkor Mihály király rádión keresztül a román csapatoknak a harc feladására adott parancsot. A kiugrást nagyon jól megszervezték. A román fasiszta érzelmű vezetőket letartóztatták, és augusztus 23-án az oroszok besétáltak Bukarestbe.

Románia átállását Magyarország nem követte. Szeptember 5-én a magyar csapatok átlépték a román határt, és így kinyilvánították, hogy Magyarország kitart Németország mellett.

Románia átállása után a szovjet haderő a Dél-Keleti-Kárpátokban 1944. augusztus 26-án átlépte a magyar határt.

 

Mi is történt ez időben Kelet-Magyarországon?

 

Az 1944. évi hadműveletek: A tervezett dél-erdélyi hadműveletet közvetlenül irányító magyar 2. magyar hadsereg parancsnokságát Kolozsvár mellett vonták össze. A 25. gyaloghadosztály vezetőségének törzsszállását Bonchidán rendezték be.

 

A német Wöhler-hadseregcsoport visszavonulása

 

A 8. SS-lovashadosztály Válaszúttól négy kilométerre helyezkedett el, valamint a szomszédos Alsózsuknál reteszállásokat létesített, amelyek több szovjet és román támadásokat is felfogtak. A német 8. páncélos felderítő osztály Bonchida körzetében heves harcokat vívott annak érdekében, hogy az SS-lovashadsereg visszavonulását fedezze. Ez időben a bonchidai katonakórházat egy német SS-alakulat őrizte.

 

A kiugrási kísérlet és a nyilas hatalomátvétel

 

A magyar kiugrás előkészítésének feladata nem volt elkerülhető. A Honvéd Vezérkar főnöke dálnoki Veress Lajos vezérezredes és Horthy kormányzó október 14-én reggel határozták el a fegyverszünet bejelentését. »Fegyverszünetet kötöttünk«, hangzott el a Kormányzó nyilatkozatában. Kijelentette, hogy Magyarország elvesztette a háborút, ezért kér fegyverszünetet.

A Kormány lemondott, és Szálasi Ferenc 1944. október 16-án megalakította a Nemzeti Összefogás Kormányát. Ugyanekkor a német követ, Veesenmayer, becsületszavát adta Horthynak, hogy visszakapja a letartóztatott kisebbik fiát. A másik fia, Horthy István kormányzóhelyettes 1942. augusztusában a keleti fronton repülőszerencsétlenséget szenvedett.

Ezért megállapítható, hogy 1944 őszéig Magyarországon még nem volt fasizmus. De az állandóan jobbra forduló konzervatív-liberális államrend uralkodott az országban. Szálasi Ferenc önmagát nemzetiszocialista diktátornak nevezte.

 

Két előző eset története

 

Egy helytörténet nem lehet teljes az 1940-es magyar bevonulás eseményeinek ismertetésével.

Fontos dátum volt 1918. december 26-a, amikor is Bonchidára bevonult a román hadsereg, és megszűnt a magyar fennhatóság a községben. De fontos dátum lehetett 1940. október 10. is, amikor a magyar honvédség katonái voltak az áldozatok, akiket az időben ugyancsak a református temetőben hantoltak el. A kolozsvári állami levéltárban a következők feljegyezve:

»Juhász Sándor gyalogos honvéd, születésének éve és lakcíme: Kunmadaras, 34 éves fiatalember. Halálának oka: merénylet. Anyja neve: Oláh Eszter. Eltemették: Apostol Elek és Kassar Géza.«

  Ezek után egy levelet küldtem Juhász Sándor címére, Kunmadarasra. Válasz jött a leányától, aki tudatta, hogy apja 1906. július 29-én született Tiszaderzsen, és amint később megtudta, Bonchidán halt meg 1940-ben. Az eset úgy történt, hogy a Bonchidán levő csendőrőrs udvarán robbanás történt. Mindenki meg volt rémülve, és egy magyar katona meghalt. Nem volt senki megvádolva a szerencsétlenség miatt.

  Egy másik eset. A magyar katona neve Tóth Imre. Született 1911-ben Kunmadarason. Életkora 29 év. Halálának oka: szerencsétlenség.

  A katonák egy magyar ember házában lettek elszállásolva. Az udvarban Fodor Farkas kisiklódi illetőségű ember meg akarta mutatni a magyar katonáknak, hogyan is történik a román katonaságnál a fegyverkezelés, és felkapott egy puskát, célzott és meghúzta a ravaszt. A fegyver pedig töltve volt, és szíven lőtte Tóth Imrét, aki azonnal meghalt.

  Egy levelemre Tóth Imre fia, Tóth Sándor válaszolt. Apja földművelőként dolgozott, akinek még 10 testvére is volt. Nyájkondásként tevékenykedett szülőfalujában. Azt írta még, hogy apja földi maradványait valamikor hazaviteti, de addig is a Jóistenre bízza, hogy az utókor megőrzi az ő drága emlékét.

 

A világháborúkban elesett bonchidai katonahősök

 

Az I. világháborúban elestek:

Barabás Ferenc (1891), Enyedi József (1896), Demény Márton (1882), Kallós József (1881), Szász József (1880), Székely János (1905), Tóth Ferenc (1885).

 

A II. világháborúban elestek:

Balogh István (1919), Balogh János (1914), Demény András (1914), Enyedi Márton (1922), Kallós György (1899), Kosztin Sándor (1926), Miklós Márton (1904), Szakács Sándor (1919), Tóth József (1903), Tóth Mihály (1921).

 

Megemlíthetők még, hogy az I. világháborúban elesett bonchidai román nemzetiségű katonák adatai, akiket az időben a haza védelmére mozgósítottak. Manapság a helyi ortodox templom előtti téren 16 elesett román nemzetiségű katona adatait közölték.

 

A bonchidai katonakórházról

 

Korábban a bonchidai kórház a keleti hadszíntéren volt, és 1944-ben határozták el a Kórház Erdélybe való áthelyezését. A bonchidai honvédtemetőben a temetkezések 1944 szeptemberében kezdődtek meg. Összesen 109 katonasírhely van a temetőben, melyek közül 57 ismert személy, akik a katonakórházban hunytak el. Minden katona temetésénél keresztet állítottak a sír elé, melyen felírták az elhalt személy adatait. A háború utáni években megállapították, hogy a tölgyfakeresztek kezdenek eltűnni, melyeket a közelben lakók szedték ki, és tűzifaként elégették. Ekkor Póka Márton úr, a helyi református egyház presbitere lemásolta a még létező keresztek adatait.

Később Bálint tiszteletes úr kezdeményezésére a község reformátusai saját költségükön kerítést tettek a sírhantok köré, de a kerítést ellopták a helybeliek.

A háború utáni években kezdtek megjelenni a Bonchidán elesett katonák hozzátartozói, akik információikat a Magyar Vöröskereszttől szerezték be. Két katona földi maradványait exhumálták, és hazaszállították szülőföldjükre. Más három katonának az utódok sírkövet emeltek, melyek még 1998-ban megvoltak, de a vaskereszt eltűnt időközben.

A többi sírhantot belepte a fű, és csupán egy-egy kis dombocska sejteti, hogy ott egy sírhant van. Senki nem emlékezik meg róluk. Az utókor teljesen elfeledte áldozatukat, melyet hazájuk érdekében hoztak az időben.

Az utolsó temetés 1944. október 9-én történhetett meg. A katonakórházat ekkor kiürítették, és a beteg katonákat más irány felé szállították.

Legyen világos! A magyar és német csapatokat nem űzték ki a községből a bevonuló csapatok, mert azok az előző napon kivonultak Bonchidáról.

 

Egy sebesült katona vallomása

 

Nemrég megtudtam Márton János református tiszteletes úrtól, hogy nem messze él ma is ember, aki az időben sebesültként a bonchidai kórházban volt elszállásolva. 1997. év november 16-án meglátogattam a volt sebesült katonát Csicsómihályfalván (Ciceu-Mihăieşti str. Dejului nr. 3.)

Elmondta, hogy a háború éveiben hadköteles volt Mezőcsánon, valahol Torda környékén, és lövés érte őt az oldalán 1944. október 1-jén. A következő napon érkezett a bonchidai katona kórházba, ahol megoperálták, de csak morfiummal altatták el, ami azonban szívének okozott betegséget.

Bonchidáról a sebesülteket október 19-én vitték el Dés város irányába, ahol 4 napot töltött, de onnan megszökött, és hazament Csicsómihályfalvára.

Elmondta, hogy ekkor a bonchidai Bánffy-kastély még nem volt felgyújtva, és nem is tudta, hogy a helyszínen német katonák is tartózkodnak. Az orvosok, akik kezelték és a személyzet is, mind magyar volt. Nagyon csodálkozott azon, hogy – mint később hallotta – a kastélyt a kivonuló németek gyújtották volna fel.

A bonchidai Bánffy-kastély felgyújtása 1944. október 13-án történt, állítólag a kivonuló német katonák által.

 

Egy korabeli történet

 

1944. év október 17-én láthattam itt Bonchidán, hogy a magyar katonaság felvonulási iránya ezen a napon megváltozott, és ellenkező irányban meneteltek a katonák.

A szomszédunkban lakó Burgya bácsi meg is kérdezte a katonáktól: »Mi is történt a tegnap óta?« A katonák úgy válaszoltak: »Számunkra a háború befejeződött, hisz a Kormányzó Úr tegnapi nyilatkozatában az tűnt ki, hogy Magyarország kilépett a háborúból.«

Ez pedig nem volt igaz, mert harmadnap már ismét az előző nap irányába meneteltek a katonák, a tordai front irányába.

Ugyanez időben Malinovszkij marsall, az Ukrán Front parancsnoka szeptember 24-én kijelentette, hogy Kolozsvár előterében az erőteljes szovjet-román áttörési kísérletek kudarcot vallottak. A szovjet csapatok Torda és Kolozsvár irányában nem voltak képesek áttörni a magyar-német frontvonalat.

De október 8-án a magyar hadsereg Tordánál húzódó állásai előtt csupán helyi jelentőségű harcokat folytattak, és a következő napon kiadták a visszavonulási parancsot.

Ezzel a tordai csata véget ért.

 

A második világháborúban elesett, román nemzetiségű bonchidaiak emlékét a helység főterén levő emlékmű közli az utókor számára, 8 személy megnevezésével.

 

A német katonák sírjai Bonchidán

 

Még megemlíthető, hogy helyben, a Szamos folyó melletti ház kertjében a visszavonuló németek két katonájukat temették el, és gyászkeresztet állítottak a temetkezési helyen. Az ott lakó román ember pedig kihantolta a német katonákat, akik így a helyi ortodoxtemetőben lettek elhantolva.”

 

Vissza az elejére

 

dr. v. Cech Vilmos, a THHB budapesti képviselője:

 

Tisztelt emlékezők! Kedves barátaim!

 

Mint a THHB budapesti képviselője először is közvetítem Horváth Lajos úr, a Hadisírgondozó Iroda vezetőjének kimentésére irányuló kérését, hogy halaszthatatlan feladata miatt nem lehet jelen. Őszinte tiszteletét küldi a hősök sírja felett emlékezőknek.

 

Hősi halottaink sírja fölött állva felmerül a kérdés: hogyan tudtak ilyen hőstettet végrehajtani a tordai csatában?

Jó, felelős irányítással, összefogással, esküjükhöz hű, becsületes kitartással, helytállással.

Akik az itteni kórházba is sebesültként kerültek – sok százan voltak –, azok többsége ellátás és továbbszállítás után tovább élt családjának, nemzetének.

Akik súlyos sebesülésükből nem gyógyulhattak meg, a legdrágábbat, az életüket adták másokért, értünk is.

Fejezzük ki hálánkat, tiszteletünket sírjaik felett, és gondoljunk azokra is, akik családjukból, közösségükből mindörökre hiányoznak.

Napjainkra vetítve: legyen példa a hűségük hazájukhoz, esküjükhöz és önfeláldozásuk.

A jövőnket is az összefogás, a tudás, a munka és a szolidaritás fogja meghatározni.

 

Legyenek példaképeink! Isten áldja meg őket!”

 

Vissza az elejére

 

v. Kocsis László:

 

Kedves testvéreim!

 

Alázatos fővel állunk, tisztességtevő gyülekezetként, megrendült szívvel a bonchidai temetőben, ott, ahol 109 honvéd alussza örök álmát. 109 család várta, várja vissza hiába, reménykedve édesapját, testvérét, szomszédját.

Mégis, csodálatos dolog azt érezni, hogy Erdély földje felett nem tűnnek el nyomtalanul a történelem süllyesztőjében. Hetenként találkozunk. Pont két hete az ezeréves határ Gyimesi-hágójánál, múlt héten Kenderesen a Történelmi Vitézi Rend avatásán, a kormányzó úr újratemetésének 15. évfordulóján, és most itt Bonchidán a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság jóvoltából, ahol egy új emlékkő nő ki a földből.

Köszönhető ez annak a közösségnek, amely 8 évvel ezelőtt Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság néven fölvállalta az azóta már harmincegynéhány honvédsír és tömegsír emlékhellyé alakítását. Nemhiába, vitéz Pataky József székkapitány rendtársunk a Honvédelmi Minisztérium Magyar Hadisírgondozásért Kitüntető Cím II. osztályú keresztjét kapta ez év májusában.

 

Az elmúlt kilenc évtized során mindig azon fáradoztak, hogy a magyarságnak nyoma ne maradjon ezen a tájon. Úgy látszik, hogy ezek a csontok egyre inkább felszínre törnek a földből. És a felszínre tört csontok mellett ott kell álljon az utókor alázatos főhajtása.

Mert feltéve a kérdést: a biztos túlerő tudatában, a háború elvesztésének szinte biztos tudatában, fejtetőig vérben Tordánál ezek a hősök miért tartották magukat életük árán is? Elhatározásuk nagyon közel lehetett a Gellért Sándor által írt versben megfogalmazottakhoz:

 

TORNÁCKÜSZÖBÖN

 

Zsandár-tollasan jő

amarról egy felhő.

Zúg a betyár-romantikás

mikolai erdő.

 

Tornác küszöbéről

szaglászom a vihart.

A szemembe férő falu

baranyásan kihalt.

 

Egy szál ember vagyok,

s vihar elé állok,

hadd üssenek bénává a

jókedvű villámok.

 

Égjek bennük szénné,

mint parasztijóska

minap, midőn a laposba'

lovait béklyózta.

 

Nem vagyok én gyáva,

nem is vagyok bátor,

de országból, de faluból,

palacsintás háztól

 

nagy vihar jöttekor

– bármi legyen bére –

valakinek állni kell a

tornác küszöbére.

 

Isten áldjon mindnyájunkat!”

 

Vissza az elejére

 

 

Márton Ágnes:

 

„Dsida Jenő:

 Az utolsó miatyánk

 

Parányi pirula.

Itt a lámpaoltás.

Miatyánk, ki vagy a mennyekben!

Megint egy sikoltás.

 

Aludni, aludni,

csend, nyugalom, béke.

Szenteltessék meg a Te neved!

Lesz-e ennek vége?

 

 

Magas bácsi sóhajt,

aki meghal, jól jár.

Legyen meg a Te akaratod!

Hat az altató már.

 

Csillagok villognak.

Hunyorogva int egy.

Jöjjön el a Te országod!

Nekem minden mindegy.”

 

Vissza az elejére

 

 

A bonchidai

 református gyermekénekkar:

 

„Fönn a csillagok felett,

Halleluja, ámen!

Boldog lelkek zengenek,

Halleluja, ámen!

Aki itt elfáradott,

Aki hordoz bánatot,

Azt a béke várja ott,

Halleluja, ámen!

Ott az üdvözült sereg,

Halleluja, ámen!

Istennek zeng éneket,

Halleluja, ámen!

Onnét szállt a földre le

Isten Lelke, hogy vele

A szívünk legyen tele,

Halleluja, ámen!

Én is zengek éneket,

Halleluja, ámen!

Kegyelméért Istennek,

Halleluja, ámen!

Dicsértessél Jézusom,

Ezt kiáltom, ezt mondom,

Mint előtted egykoron,

Halleluja, ámen!”

Vissza az elejére

 

 

Márton Anna:

 

„Bartalis János:

Ó, oly mindegy…

 

Isten: tied minden gondolatom.

Lehullok te elébed.

Ne hagyj el.

Alaktalan időben futok.

Hová érek?

Messze van-e még a temető,

a mindent elfedő?

Az apácai virágos dombon?

Vagy egy világdombon?

Ó, oly mindegy,

(az élet futó fergeteg)

hogy hol érünk egyszer majd véget.

Apám hajlik-e síromra,

vagy egy nemzet borul rám zokogva?

Ó, oly mindegy.

Egy kis patak csobog-e fülembe,

vagy nagy világár mormol szüntelen.

Szomorú szívem többé föl nem támad,

bús szívem győzelmi szóra föl nem gyúl.”

 

Vissza az elejére

 

 

dr. Holló József altábornagy:

 

(levélrészlet)

 

„…

Sajnálattal tájékoztatom, hogy Intézményem más hivatalos elkötelezettségei miatt nem tudjuk képviseltetni magunkat a rendezvényen. Kérem Elnök urat, beszédében tolmácsolja a megjelenteknek, hogy a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum kiemelt feladatának tartja a háborúban elesett magyar katonák emlékének megőrzését és számukra méltó emlékhelyek kialakítását.  Ennek az elhivatottságnak a jegyében támogatjuk az Önök munkáját. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság tevékenységének teljes erkölcsi támogatása mellett nagyrabecsülésemet fejezem ki Önnek és munkatársainak.

 

Tisztelettel:

 

 dr. Holló József altábornagy”

 

Vissza az elejére

 

   

 

E-mail

 

A TORDAI CSATÁBAN SÚLYOSAN MEGSEBESÜLT ÉS A BONCHIDAI BÁNFFY-KASTÉLYBAN LEVŐ HADIKÓRHÁZBAN 1944 ŐSZÉN MEGHALT MAGYAR KATONÁK NÉVSORA

 

A B C D E F G H I J K L M N O P R S T U V Z

 

Ssz.

Név

Rendfok.

 

 

 

1.

Albert Lajos

szkv.

 2.

Alcsár Miklós

honv.

 3.

Antal Ferenc

honv.

 4.

Argyelán János

honv.

 5.

Ábrahám István

őrv.

 6.

Bach Ferenc

őrv.

 7.

Bagdadi Sándor

honv.

 8.

Balla Lajos

honv.

 9.

Bertalan Mihály

honv.

10.

Bíró Gusztáv

honv.

11.

Boér Sándor

honv.

12.

B. Tóth Imre

honv.

13.

Bújdosó Sándor

honv.

14.

Bukovics Ferenc

őrv.

15.

Csiámpor Miklós

honv.

16.

Csirák Márton

honv.

17.

Csömöri Lajos

honv.

18.

Csörsz Lajos

honv.

19.

Csubirka Mihály

honv.

20.

Csutak György

 

21.

Cs. Veress János

őrm.

22.

Evellei Gyula

honv.

23.

Fabók János

hdgy.

24.

Fejes Péter

honv.

25.

Fekete József

honv.

26.

Fülöp István

honv.

27.

Gál Benjámin

őrv.

28.

Gömöri Lajos

honv.

29.

Gyurka László

honv.

30.

Habecki Lajos

honv.

Ssz.

Név

Rendfok.

 

 

 

31.

Hajdú János

őrv.

32.

Harangi Imre

honv.

33.

Horváth Ferenc

honv.

34.

Horváth István

honv.

35.

Illés József

hdp.őrm.

36.

Imre Imre

honv.

37.

Járai Ferenc

honv.

38.

Jován Ferenc

honv.

39.

Juhász Sándor

honv.

40.

Kató Ferenc

honv.

41.

Karkus Mátyás

t.honv.

42.

Kecser Ferenc

honv.

43.

Kecskés Barna

honv.

44.

Korkus Mihály

honv.

45.

Kovács Dániel

t.őrm.

46.

Kovács Ernő

karp.honv.

47.

Kovács László

honv.

48.

Kovács Sándor

honv.

49.

Kuvik Gyula

őrv.

50.

Lakatos András

honv.

51.

Litkei József

honv.

52.

Litz Géza

honv.

53.

Lőrinczki Tibor

c.őrv.

54.

Magdalenics Ágoston

honv.

55.

Marozsán László

honv.

56.

Mihály János

t.honv.

57.

Mizsei István

honv.

58.

Nagy András

honv.

59.

Nagy Dénes

honv.

 

 

 

Ssz.

Név

Rendfok.

 

 

 

60.

Nagy Mihály

honv.

61.

Németi Sándor

 

62.

Óvári Miklós Zoltán

hdgy.

63.

Ördög József

honv.

64.

Papp Sándor

cső.szkv.

65.

Pál Benjámin

őrv.

66.

Pluhár János

t.őrm.

67.

Posovszky György

honv.

68.

Rácz János

honv.

69.

Ritcz Géza

honv.

70.

Rosza Béla

honv.

71.

Sándor Pál

honv.

72.

Schapka Ágoston

t.zls.

73.

Sipos Sándor

honv.

74.

Sükösd Albert

honv.

75.

Szatmári István

honv.

76.

Szejbert György

honv.

77.

Szibert Nándor

honv.

78.

Szirák Márton

honv.

79.

Szorád Károly

őrv.

80.

Szűcs Ferenc

honv.

81.

Tabák János

hdgy.

82.

Takács Ferenc

honv.

83.

Tar László

szds.

84.

Tóth Imre

honv.

85.

Tóth József

honv.

86.

Ugrai Sándor

őrv.

87.

Valkai Sándor

őrv.

88.

Varga József

honv.

89.

Vicsai János

honv.

 

Megjegyzések:

 

– Eltemetve összesen 109. honvéd volt

– 20 honvéd neve ismeretlen (kórházba szállítás közben hunytak el, közvetlen a temetőbe szállították őket)

– Balla Lajos honvédet és Tar László századost exhumálták, hazavitték.

 

A névsort összeállította:

v. Pataky József

A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke.

Torda, 2007. október 30.

 

A lista elejére