1931.
november 13-án született Várfalván, unitárius lelkészi családban.
Az élet, a sors gyermekkorában nem volt kegyes, nagylelkű hozzá, sőt mondhatni, kegyetlen volt, ugyanis édesanyja a szülés után két hónappal meghalt. Meg sem ismerhette őt. Nem tapasztalhatta meg az édesanyai ölelés biztonságot adó érzését, melegét és szeretetét.
Az édesapja újranősült, született négy testvére. Ismét felcsillant a remény a boldog gyermekkorra, ám „a baj nem jár egyedül” tartja a közmondás, 1944. szeptember 12-én a Várfalvára bevonuló szovjet katonák barbár módon kioltják a lelkészédesapa életét, felgyújtják a papi lakot. Fiatal gyermekként át kellett élnie ezt a borzalmas tragédiát is.
Végül is nagyszülei nevelték fel, vették gondjaikba, megtéve mindent azért, hogy megfelelő körülmények között nőhessen fel, hogy ember váljék belőle.
A katonai szolgálat után az ambiciózus – iparkodó, törekvő, lelkes – ifjú tovább tanul, képesítést szerez az üveg és kerámia szakterületen, elvégezvén az Üveg és Kerámia Technikumot. Tordán helyezkedik el, 42 évig a Tordai Üveggyár alkalmazottja volt, ebből 12 évet mint osztályvezető, 30 évet mint munkavédelmi főtechnikus dolgozott. Munkatársai tisztelték, becsülték, felnéztek rá.
1954. december 18-án megnősült. Feleségül vette Csegezi Esztert, aki óvónő volt Várfalván. Házasságukat, életszövetségüket összhang, egymás megértése, egymás megbecsülése, tisztelete, szeretete jellemezte. Életüket a boldogság fénye ragyogta be. 1956-ban megszületett első leánygyermekük Marika. 1962-ben megszületett második leánygyermekük: Ágnes. Felhőtlen boldogságuk azonban nem tartott sokáig. Tragikus körülmények között elhunyt a kilenc éves Marika lányuk. Nagyobb szívfájdalom annál, mint amikor a szülő a gyermekét elveszíti: nincs. Ebben a megrendítően, megrázóan szomorú élethelyzetben Ágnes lányuk (Csöpike) volt egyetlen vigaszuk. Reá árasztották minden jóságukat, szeretetüket, emberségüket, tisztaságukat. Mondhatni, kétszeres rész jutott számára a szülői szeretetből, odaadásból, odafigyelésből, törődésből, gondoskodásból, de kétszeres rész jutott az elvárásból is. Odafigyeléssel, szigorúsággal és igényességgel nevelték gyermeküket.
Nagyon szerette családját: feleségét, leányát, vejét, unokáit. Valahányszor együtt volt a család, az a nap ünnep volt számára. Feleségével éjt nappallá téve dolgoztak, mindent megteremtve a családi jóléthez, biztonsághoz.
Fiatal korában szeretett sportolni, mondhatni, szenvedélye volt a sport, a verseny, a mérkőzés, a küzdés. Országos atlétikai bajnokságokon vett részt, többször is első és második díjas volt egyéniben és csapatban egyaránt. 13 évig atlétaedző, előbb az aranyosgyéresi atlétikai szakosztálynál, majd a tordai Aranyos Atlétikai Sportközpontnál. Több tanítványából testnevelő tanár és kiemelkedő sportoló lett.
Miután a sportot abbahagyta más elfoglaltságot keresett magának. Szenvedéllyel fogott hozzá a fafaragáshoz, véséshez. 1972-től a 80-as évek végéig templomi csillárokat, szószékkoronát, úrasztalokat, karzati és fali kazettákat faragott. Ahogy ő fogalmaz egy általa az egyházközségének adományozott – művészien díszített, faborítójú – albumban, amelybe munkái fényképét helyezte: „Szívem szeretetével, szerény művészi tehetségem odaadásával készítettem templomunk díszére, híveink örömére”. E templom úrasztala, fából faragott díszei az ő keze munkáját dicsérik, örökítik meg.
Amihez hozzákezdett, azt mindig szenvedéllyel, odaadással, kitartással, felelősségtudattal, szeretettel és szakértelemmel végezte.
A rendszerváltás után nyomban új területen találjuk: a közélet területén. Hasznára, javára, megtartására, előmenetelére akar lenni közösségének, magyar nemzetének, városának. 1990-től 18 éven át városi tanácsos a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség képviseletében. Mindig úgy végezte munkáját, hogy szembe tudott nézni a választópolgárokkal. De szembe tudott nézni a többségi nemzet tagjaival is, akik tisztelték magyar nemzetisége, politikai elkötelezettsége ellenére, mert tanácsosként még az utcán is meghallgatta az emberek panaszait, észrevételeit, kéréseit, és lehetőségeihez mérten mindent megtett azok megoldása, orvoslása érdekében. Olyan komolysággal, felelősségtudattal és embertárs iránti tisztelettel végezte közéleti munkáját, hogy 2007-ben „Torda város díszpolgára” címmel tüntették ki.
1995-ben a Tordai Központi Magyar Temetőben mint akkori helyi RMDSZ-elnök kopjafás emlékoszlopot állíttat a „málenkij robotra” elhurcolt és haza nem tért 204 civil áldozat emlékére.
2000-ben – tekintettel arra, hogy a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézete feladatául tűzte ki felkutatni a II. világháborúban elesett honvédek jelzett vagy jeltelen sírját – kezdeményezésére megalakították a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottságot (THHB), amelynek haláláig elnöke volt. Célul tűzték ki: a tordai honvédtemető sírkertté alakítását és gondozását, ismeretlen honvédsírok felkutatását és nyilvántartásba vételét, új emlékhelyek létrehozását.
Ismét új munkaterületet talált magának, ahol a tőle megszokott szenvedéllyel, kitartással, komolysággal, eltökéltséggel, fáradtságot nem ismerő ügybuzgósággal végezte munkáját. Levelezett, telefonált, utazott, szervezett, pénzalapot gyűjtött az emlékművek felállításához, könyvet adatott ki a tordai csata emlékére. Végezte feladatát elszántsággal, pénz és taps nélkül!
Engedjétek meg, hogy utolsó, gerendkeresztúri honvédemlékmű-avató beszédéből idézzek, mely pontosan tükrözi, számba veszi azt a hatalmas munkát, amit irányított, szervezett, megvalósított: „15 év leforgása alatt lelkiismeretes, felelősségteljes kutatómunka után 62 helyen illetve helységben sikerült 2.627 hősi halott, hadifogoly eltemetési helyét feltárni, sokakat név szerint azonosítani. Ez idő alatt sikerült 42 emlékjelet, kopjafás emlékoszlopot, sírkövet, sírkertet, »siratófalat«, turulmadaras emlékoszlopot állítani.” És további tervei voltak....
Azt mondottam, hogy Pataky József „pénz és taps nélkül” – azaz önzetlenül, díjtalanul, nem várva fizetséget vagy különleges elismerést végezte a feladatát, ahogy ő mondotta: „kötelességét”. Elég volt számára egy-egy elesett honvéd családtagjának, leszármazottjának egyszerű köszönő szava. Boldog volt, ha másoknak örömet szerezhetett. Ha egy-egy elesett katonának tisztességes síremléket, emlékjelet állíthatott.
Azt mondottam, hogy nem várt különleges jutalmat az elvégzett munkájáért, s talán éppen ezért részesült élete során számos kitüntetésben, jutalomban. 2008-ban a magyar hadisírok, hadiemlékművek, és kegyeleti helyek ápolása és gondozása érdekében végzett munkája elismeréséül II. osztályú kitüntető címet kapott a honvédelmi minisztertől, amelyet Budapesten a Hadtörténeti Intézet és Múzeum dísztermében adtak át számára.
2010-ben Julianus-díjjal tüntették ki Csíkszeredában. Hadd idézzek a laudációjából, hiszen engem ért az a megtiszteltetés, hogy méltassam tevékenységét: „A II. világháborúban harcoló, hazájukat védő honvédek esküt tettek, amely így hangzott: »A hazáért, mindhalálig!« v. Pataky József elkötelezettsége, határozott egyénisége, katonás magatartása azt sejteti számomra, hogy – a nemzeti múltat kutató és feltáró munkája során – ő maga is belső parancsként élte át a katonai esküt és a haza, a szülőföld védelmében »bajtárssá«, »honvédővé« lett a szó valódi értelmében.
Nemcsak felismerte, hanem mélyen átélte azt a felelősséget, amely a szűkebb magyar haza, a szülőföld, a szabadság és a nemzeti méltóság védelmében kell megnyilvánuljon. Átérezte – éppen úgy, mint a honvédő katonák –, hogy a haza, a szülőföld védelme reá is bízatott. v. Pataky József azzal a hűséggel és bátorsággal állja ma is »Tordánál a csatát«, amivel honvédő elődei.
Az »A hazáért mindhalálig!« jelmondat létprogrammá, létparanccsá vált számára, amely a naponkénti helytállásban, a példamutatásban nyilvánul meg.” (Józsa István Lajos).
2012-ben Magyar Arany Érdemkereszttel jutalmazták a II. világháborúban elesett honvédek nyughelyének és személyének azonosításáért, valamint hőseink emlékének méltó ápolásáért. A kitüntetést Magyarország kolozsvári főkonzuljától, Szilágyi Mátyástól vette át a Kolozsvári Magyar Operában, március 15-én.
A magyarságtudat ápolásáért, a nemzethűséggel való szolgálatáért 2004-ben a Történelmi Vitézi Rend tagjává avatják. 2006-ban pedig Torda-Aranyosszék székkapitányának nevezik ki. Itt is megmutatja rátermettségét, alkalmasságát. Újjászervezi a tordai és Aranyos-vidéki Történelmi Vitézi Rendet az Erdélyi Törzsszék keretében. Létrehozza Torda-Aranyos Vitézi Székét. Zászlót készíttet, új tagokat toboroz. Mindenütt élen jár. Munkájáért számos kitüntetésben részesül. Megkapja: a Vitézi Rend Ezüst Érdemkeresztjét (2004), a Vitézi Szék Tűzkeresztjét (2004), a Vitézi Rend Arany Érdemkeresztjét (2005), a Vitézi Rend Ezüst Nemzetvédelmi Keresztjét Vitézi Ékítménnyel (2010).
E hatalmas, szerteágazó munka mellett még futotta idejéből és erejéből az Egyház szolgálatára is. Évtizedeken át keblitanácsos, főtanácsi tag, zsinati tag, köri felügyelő gondnok (2004-2008). Mindenütt a tőle megszokott teljesítményt nyújtotta. Pontos, lelkiismeretes minden munkájában.
A 82 éves v. Pataky József, a mi kedves Jóska bácsink tele volt életerővel, újabb tervekkel. Emlékszem, néhány hónappal ezelőtt bejött az egyházközségi irodába és közölte velem, hogy elmegy Marosvásárhelyre megműtetnie magát. „Aztán jövök haza” – mondotta – „mert sok a tennivalóm”.
Rendkívül bizakodó volt. Magabiztosan, katonásan, hagyta el az irodámat. „Minden jót, egészséget!” – mondotta, s egyikünk sem gondolta, hogy másképp is végződhet.
Műtét után is bizakodó volt. Alig várta, hogy elhagyja a kórházat. Leánya a maga otthonába, Szászrégenbe vitte, hogy gondját viselje, míg felerősödik a műtét után. A legyengült szervezet azonban nem tudott új erőre kapni. Lassan fogyni kezdett, mint a gyertyaszál. Hiába volt minden erőfeszítés, a lehetetlent is megpróbáló családi hozzáállás, január 5-én, vasárnap csendesen elhunyt. Csak előre ment, nem hagyott el minket. Életpéldája mindig velünk lesz. Pihenése legyen csendes, emléke áldott! Ámen.
Józsa István Lajos
tordai unitárius lelkész
